61. fejezet

- Jól vagy? – Kérdeztem végigsimítva oldala vonalán.

- Egy kicsit fáj az evés miatt, de egyáltalán nem vészes – küldött egy nyugtató mosolyt felém. Odahajoltam, hogy megcsókoljam. Azóta mióta újra visszakaptam csak arra vágyom, hogy valamilyen módon megérintsem. Csók, simítás, összefonódott ujjak. Nem számított. Csak megbizonyosodjam arról, hogy tényleg itt van és nem a képzeletem játszik velem. De most már kezdek biztos lenni ebben. Minél több testi kontaktus történik közöttünk, annál jobban megbizonyosodom arról, hogy ez nem egy újabb álom, amiből sírva fogok felébredni. Eszembe jutott valami.

- Van egy meglepetésem – mosolyogtam rá. Fáradt volt már, de még nem akart aludni. Egy rövid csók után felálltam az ágyról, hogy elővegyem azt a bizonyos táblát.

- Karácsonyi ajándék? – Kérdezte.

Befejeztem a kutatást egy pillanatra, hogy rá nézhessek.

- Nem. Nem az, mert nem tudtam… tudod. Hogy hogy alakul a Szenteste. Ezt azért csináltam, hogy bevigyem a kórházba. Hogy amikor felébredsz és én netán nem lennék ott melletted, akkor tudd, hogy még mindig szeretlek és gondolok rád – vallottam be. Lassan felállt. Rá akartam szólni, hogy feküdjön vissza, de egy intéssel belém fojtotta a szót. Komótosan sétált elém, majd megállt. Fejemet ujjával felbiccentette, hogy ránézzek.

- Sosem engedted el a reményt, igaz? – Óvatosan mosolygott. De nem volt benne őszinteség. Most nem. Kicsit feszült volt. Talán a válaszom miatt?

- Néha közel álltam hozzá. Főleg az elmúlt 1-2 hónapban. Az idő elteltével egyre nehezebben tudtalak felidézni magam mellett. És ez megrémített. Nagyon sokszor álmodtam azt, hogy elveszítelek. Még most is bizonyíték kell hozzá, hogy ez tényleg a valóság-e és nem megint egy hülye álom, amiből zokogva ébredek fel.

Végigsimított arcomon. Letörölte a könnycseppemet. Annyira sokszor folytak végig az arcomon, hogy már észre sem vettem, amikor újra meglátogatott a szememből áradó sós víz.

- Ez valóság, Sel. Itt vagyok – súgta mellkasára vonva. Megkönnyebbülve fogadtam gyengéd ölelését. Amit görcsösen markoló kezem ragaszkodóvá tett.

- Ugye nem fogsz elhagyni újra, Zayn? Ugye mellettem maradsz? – Kértem sírva. Könnyezve válaszolt.

- Mindig. Ígérem. 

Majd csókjával megpecsételte ígéretét. Hálásan viszonoztam a gyönyört adó csókot.

- Várj. Elvontad a figyelmem – korholtam meg mosolyogva. A szekrényem mögé nyúltam. Ujjaim kitapintották a vastag papírt, majd rámarkoltak. Óvatosan emeltem ki a helyéről. Zayn megdöbbenve, majd elállt lélegzettel tanulmányozta a nagy méterű plakátot, amin közös képeink voltak az én hosszabb-rövidebb megjegyzéseimmel. Egy-két szívecskét, pirulós szmájlit is kivágtam és felragasztottam az adott képhez.

- Ez az első ál-randinkon készült – mutatott mosolyogva az egyik képre. 

Bólintottam. Rá sem néztem mire mutat, csak az arcát bámultam. És magamba szívtam a sok érzelmet, amelyek játszottak arcán a képek láttán.

- Ez… Ez honnan…? – Kérdezte elakadt lélegzettel mutatva egy másik képre. Kénytelen voltam tekintetemet levenni róla, hogy tudjak válaszolni kérdésére. Elmosolyodtam a kép láttán, hiszen az az a kép volt, amin Zayn térdelve zokog az égett házam előtt.

- Az újságból vágtam ki, amit még Coldwaterben egy újságárusnál vettem.

-  „E képet meglátva jöttem rá, hogy azt érzed irántam, amit én irántad.” – Olvasta fel, amit a kép aljára írtam. Csillogó szemei megtalálták az enyémet.

- Ez igaz?

Bólintottam.

- Addig nem is sejtetted, hogy szeretlek? – Teljesen le volt döbbenve. Felkuncogtam.

- Miért olyan fura ez? – Kérdeztem, tényleg nem értve a döbbenetét.

- Hát, mert előtte már kétszer csókolóztunk. És megtörtént már a majdnem csók is forgatás közben. Azt hittem, hogy számodra már a pultos dolog napján világossá vált, hogy mit érzek irántad.

Megráztam a fejem.

- Nem. Egyáltalán nem tudtam kiigazodni rajtad. Egyszer rendes voltál velem, őszintén mosolyogtál rám és néha nevettél is rajtam vagy velem. Olykor pedig hideg voltál, ahogy a szemeid is keményen néztek az enyéimbe. Nem tudtam eldönteni, hogy mit érzel. És azt sem tudtam sokáig, hogy én mit érzek, hiszen erősen tagadtam magam előtt is.

Lefektettem az asztalra a plakátot, hogy elé léphessek. Nagyon közel. Ő csak mélyen szemembe nézett.

- Tudod mikor jöttem rá, hogy szerelmes vagyok beléd? – Kérdeztem mosolyogva végigsimítva borostás arcán. Érintésemre egy pillanatra becsukta szemeit.

- Amikor eljöttél Nessa lakásába. Az első csókunk után és én kiabálva mondtam neked, hogy gyűlöllek.

Megrázkódott az emlékkép visszaidézésére.

- Amikor elmentél. Zokogva rogytam le a földre. És Nessa volt az, aki rávezetett arra, hogy mit is érzek irántad valójában. Akkor este még a lakásodra is elmentem, hogy bocsánatot kérjek tőled és elmondjam mit érzek. De nem vetted fel a telefont és nem voltál otthon.

- Emlékszem – lehajtotta a fejét.

      Nem szólt, csak az asztalhoz lépett, hogy tovább nézze a képeket. Egy-kettőn nevetett. Például azon a képen, amin a Batmenes pólójában feszítek. Még mielőtt visszaadtam volna neki, megkértem Nessát, hogy fényképezzen le benne. Oh és milyen jól tettem. Az a kép az első együtt töltött esténk emléke. Amikor elhitette velem, hogy be van rúgva és másnap semmire nem emlékszik.

- Kérdezhetek valamit? – Kérdeztem a képet nézve. Tekintete követte az enyémet és újra megállapodott azon a képen.

Bólintott.

- Miért játszottad el, hogy be vagy rúgva?

Rám nézett.

- Mert tudtam, csak így jössz velem. Nagy szíved van, Sel. És én mocsok módjára kihasználtam ezt. Eljátszottam a részeget, hogy megsajnálj és velem gyere.

- Bármilyen furcsa, ha nem játszottad volna el, talán akkor is veled mentem volna – gondoltam vissza. Hiszen nem a sajnálat vezérelt már akkor sem. Csak akkor erősen tagadtam és próbáltam nem tudomást venni a nyilvánvalóról.

- Ezt akkor nem tudhattam, hiszen gyűlöltél.

- Igen – bólintottam. – Mind a ketten próbáltuk ezt beadni egymásnak és önmagunknak is – mosolyogtam. Ő is elmosolyodott.

- És másnap… Reggel miért voltál velem újra olyan? Ha mindenre emlékeztél és önszántadból engedted, hogy lássam a valódi oldaladat is?

- Én magam sem tudom – rántotta meg a vállát finoman. – Csak féltem, ha ébredésünk után is látod a valós énemet, akkor még jobban gyűlölni fogsz. Nem is értem az akkori magamat – mosolyodott el miközben újra elém lépett. Kezét arcomra tette.

- Aznap éjjel szinte semmit nem aludtam. Helyette néztem, ahogy alszol. Olykor-olykor megengedtem magamnak azt is, hogy végigsimítsak arcodon. Nem ébredtél fel rá, de egy halk sóhaj hagyta el az ajkaidat minden egyes érintésem után – mosolygott szemembe nézve. Meglepődtem ezen.

- Nem is éreztem – motyogtam.

- Hát persze, hogy nem – nevetett.

- Szerintem akkor tisztázódott bennem, hogy nem gyűlöllek. Talán ezért is ijedtem meg és ezért viselkedtem úgy reggel. Sajnálom – mosolygott.

- Ne tedd – legyintettem. – Bizonyos mértékben be kell vallanom, élveztem az értelmetlen, hülye vitáinkat. Olyan gyerekesen viselkedtünk mindketten – nevettem.

- De azért az a kulcsötleted. Amikor előálltál vele majdnem elnevettem magam megkockáztatva a lelepleződésem.

- Tényleg - emlékeztem vissza leleményességemre.

Együtt nevettünk.

- Képtelen dolgokat műveltünk egymással – rázta a fejét mosolyogva.

- De jó volt így – mosolyogtam én is.

- A lehető legjobb – súgta, majd megcsókolt.

Rövidebb csók után el akartam válni, de erősebben szorított magához. Csókja vadabb lett. Követelőző. A vérem ismerős barátként felforrósodott. Porcikáim nem észlelhető remegésbe kezdtek, ezzel bizsergést elindítva testem minden egyes pontján.

Nagyon nagy akaraterő kellett ahhoz, hogy a helyes mozdulatot tegyem. Megszakítottam vágytól szomjas csókunkat és távolabb léptem tőle.

- Nem lehet, Zayn – nyögtem kapkodva a levegőt. Zayn közelebb lépett. Újra pár milliméter választott el minket egymástól. Ez túl kevés volt ahhoz, hogy észnél maradjak. De minden erőmmel kapaszkodtam az egyetlen vékony kis szálba, amit az aggodalom keltett bennem. Megfogta a kezem. Kissé közénk emelte. Hüvelykujjával finoman simogatta kézfejemet. Be kellett  csuknom a szemem és nagyon erősen koncentrálnom, hogy ne vessem rá magam.

- Zayn.. – nyögtem gyérül tiltakozva. – Még… Még nem épültél fel teljesen. Nem viselném el, ha valami bajod esne újra – ráztam a fejem könnyeimmel küszködve.

- Kérlek, Sel. Nem lesz baj, megígérem – nézett szemembe mélyen, könyörgőn. Tudtam, hogy az akaraterőm egyre fogy.  Újra megráztam a fejem.

- Nem, Zayn. Ne kényszeríts! Belehalnék, ha valami… - de csókja nem engedte, hogy folytassam. Nagy nehezen rávettem kezeimet, hogy ellökjem magamtól. Istenem. Mennyire nehéz ez.

- Zayn… Nem – súgtam erőtlenül.

- Nem szeretnéd? – Nézett szemembe. Mind a ketten tudtuk a választ. Felnevettem volna ezen a buta elképzelésen, de helyette testemet újra égetni kezdte keze, amiért oldalamon csúsztatta végig ujjait. Nyeltem egyet. Mozdulatlanul és csukott szemmel álltam.

- Fél éve vágyom rá – vallottam meg halkan. Tudtam, hogy vesztettem. Hogy még egy vágytól éhes csók és a megmaradt csöppnyi kis akaraterőm is megsemmisült.

- Kérlek, Sel – súgta nyakamba. Forró leheletét követte puha ajka, mely végigsimult nyakamon. Lélegzetem akadozott. – Szerelmem – súgta már arcélemnél barangolva. Ennyi. Kész. Vége. Legyőzve intettem búcsút a józan észnek.

Óvatosak voltunk. Semmi hirtelen mozdulat, semmi komolyabb megerőltetés Zayn számára. Minden idegzetemmel ezen voltam. Noha Zayn egyszer sem adta csöppnyi jelét sem fájdalomnak szeretkezésünk során. Bár más érzelmek igencsak jelen voltak arcán. Ez éppen elég volt ahhoz, hogy én is felszabaduljak és ugyan úgy élvezhessem a fél éve áhított pillanatokat. Úgy éreztem, mintha most szerelmeskedtünk volna először. És talán ez így is volt. Most már tudtam, hogy mennyire hálásnak kell lennem az ilyen pillanatokért. És tudtam, hogy életem árán sem engedném el ezeket az érzéseket. Boldog voltam. Rettentően boldog, hogy végre újra az Övé voltam. Senki másé. És tudtam, hogy ezzel az éjszakával és az előtte lévő beszélgetéssel és meghitt pillanatokkal pecsételtük meg új fogadalmunkat: Harcolunk ezért a szerelemért, amíg csak lehet.

Ennyi elég volt ahhoz, hogy a világ egyik legboldogabb emberének érezzem magam Szerelmem mellett feküdve. Szeretkezésünk után belebújtam a pólójába és a bugyimba. Ő pedig visszavette az alsónadrágját.

- Nem fáj? – Kérdeztem félve a választól.

Kinyitotta fáradt szemeit.

- Nem annyira, amennyire talán kellene – mosolygott.

- Újrakötöm, rendben? – Mondtam. Bólintott. Egy rövid csókot hintettem ajkára, majd felkeltem, hogy kivegyem a táskából a kórházban kapott eszközöket. 

Visszaültem a helyemre. Ujjamat a ragasztóhoz emeltem. Próbáltam a lehető legóvatosabban leszedni a régi kötést. Zayn felszisszent, amikor a kötszer levált már jóval kisebb sebéről.

- Sajnálom – súgtam látva fájdalmát. Nem szólt, csak rám nézett és rázott egyet a fején.

Folytattam tovább. Amikor a ragasztó is levált bőréről, a seb teljes valójában tárult a szemem elé, most először. A seb már lassan beforrt, de a körülötte lévő nyomok mutatják, hogy mekkora is volt a seb átmérője valójában. A varratokat még akkor kiszedték, amikor kómában volt.

Ujjamat óvatosan a már begyógyult részre érintettem. Majd lassan, éppen hogy hozzáérve simítottam körbe a sebet.

- Ez már örökre itt marad – súgtam halkan, leginkább csak magamnak.

Sóhajtott egyet.

- Zavar? – Kérdezte félénken.

Megráztam a fejem elvéve tekintetem a sebtől, hogy szemébe nézhessek.

- Inkább emlékeztetni fog arra a bizonyos fél évre, amikor minden nap attól féltem, hogy elveszítelek. - Ez a seb – tettem újra ujjam hegyét a sebre – életünk végéig emlékeztetni fog arra minket, hogy az élet mennyire törékeny és hogy minden egyes együtt töltött pillanat felbecsülhetetlen – mosolyodtam el a végére újra ránézve.

- És keményebbnek is tűnök tőle – húzogatta szemöldökét. Felnevettem.

- Igen. Egy igazi csodának – simítottam végig arcán. Felkönyökölt az ágyon. Halkan felszisszent, de nem foglalkozott ijedelmemmel.

- Szeretlek – súgta mélyen szemembe nézve. Nyeltem egyet.

- Én is nagyon szeretlek, Zayn.

 Mosolyogva csókolt meg. Gyengéden. Szerelemmel teli. Csókunk után finoman visszalöktem az ágyra, majd újra sebével foglalatoskodtam. Először óvatosan letöröltem a seb körüli gennyet. Később lefertőtlenítettem. Ez kevésbé tetszett neki, de kénytelen volt elviselni. Majd nagyobb négyzet alakú gézt tettem sebére. Ez után már csak a ragasztás maradt, hogy a géz fent is maradjon.

 Amikor kész lettem visszafeküdtem mellé.

- Köszönöm – súgta már félig aludva. Nem válaszoltam csak apró puszit nyomtam arcára, amin elmosolyodott. Nem kellett 5 perc, már aludt is.

 Én még nem tudtam aludni. Helyette simogattam. Úgy, ahogy mindig tettem a kórházban. De tudtam, amikor reggel felébredek az étcsokoládé boldogan fogja fogadni ébrenlétemet.

Ezekkel a gondolatokkal sikerült elaludnom. Nyugodt éjszaka elé néztem. Amiben már rég nem volt részem. De illata, bőrének meleg valósága biztosította a nyugodt éjszakát. Tudtam, hogy reggel nem fogok izzadtságban úszva felriadni. Ezekkel a gondolatokkal és Zaynt tudva magam mellett köszöntöttem az álmokat.

-       

60. fejezet

Szenteste

- Zayn, kérlek. Gondold meg magad! - Mondtam, amint egyedül maradtunk a szobában.
- Miért nem szeretnéd, hogy veletek töltsem a Szentestét? - Láthatólag elvesztette a türelmét. De hogy hiheti ezt??!
- Zayn! Kérlek ne feltételezz mindig rosszat! - Csattantam ki én is. - Nem is tudod elképzelni, hogy min mentem keresztül az elmúlt fél évben. Fél év, Zayn! Tudod mennyi idő az, amikor tudatlan vagy?! Amikor nem tudod, hogy a szerelmed életben marad-e vagy nem? Amikor minden este úgy  alszol el, hogy sírsz és imádkozol, hogy holnap felkeljen és rád nézzen? És ezután pedig mindig csalódsz, hiszen mindez nem történik meg. Minden nap meghalt bennem valami. Egyre jobban emésztett fel a hiányod és az, hogy nem tudtam, hogy vagy. Csak feküdtél és lélegeztél. A szíved vert, szuszogtál, de nem válaszoltál. Nem néztél rám egyszer sem. Nem mondtad, hogy szeretsz. Nem tudtam, hogy felébredsz-e. Az orvos mondta, hogy ennyi kóma után már kevés az esély az ébredésre. Szerinted mit éreztem akkor? Minden egyes átkozott nap, melyet végig vánszorogtam, imádkoztam, hogy felébredj. Hogy velünk, velem töltsd a Szentestét, mert számomra ez a legfontosabb ünnep. Szerinted nem adtam volna meg mindent ezért a lehetőségért cserébe?! Mindenemet odaadtam volna érte. Gondolkodás nélkül. És most felébredtél és szinte könyörögsz azért, hogy mindez megtörténjen. És hidd el! Hidd el nekem, Zayn, hogy minden vágyam az, hogy ott ülj mellettem a kanapén és kezünkben a forró csokival nézzük a szépen feldíszített fát. De, ahogy az orvos mondta, kockázatos. Nem ér annyit, hogy újra elveszítselek - ráztam a fejem. 

Zayn arcomra csúsztatta kezét. Rá néztem. 

- Tévedsz! - Szemeiben harag lobbant. De tudtam, hogy nem nekem szól.

- Amikor Melanie – szinte köpte a nevet – elrabolt. Ugyan ezeket éltem át, amiket most te. Nem tudtam, hogy időben odaérek-e. És ha időben rád találok, nem tudtam, hogy fogsz rám nézni. De egy valamit tudtam. Tudtam, ha elkésem, akkor én is követlek téged.

Nem tudtam megszólalni. Még a lélegzetem is elakadt a vallomástól. Sosem beszéltünk erről. Próbáltuk elfelejteni. De rögtön magamhoz tértem Zayn kissé kapkodó levegővétele láttán. Megijedtem. Keze ökölbe szorult.  Kezemet vállaira tettem.

- Zayn. Nyugodj le, kérlek! Ha megint rosszul leszel, biztos nem engedem meg, hogy elhagyd a kórházat! – Fenyegettem. Megkönnyebbülésemre elmosolyodott.

- Nem packáznál velem – nézett szemembe a féloldalas mosolyát megmutatva. Szívem gyors vágtába kezdett. A pillangók pedig újra életre keltek a hasamban. Úgy, ahogy én is életre keltem.

Felnevettem.

- Te csak azt hiszed, Malik! Megtenném és még győznék is! – Húztam ki magam büszkén. Halkan elnevette magát. A szívem beleremegett ebbe a hangba. Lassan hajolt közelebb hozzám. Majd arcomtól 1 milliméterre állt meg. Orrunk már összeért. A gyors lélegzetvételem versenyt futott a szívem gyors ütemével. Lehelete felforrósította amúgy is kipirult arcom.

- Biztos vagy abban, hogy le tudnál győzni? – Súgta halkan szinte a számba, míg tekintete sakkban tartotta az enyémet. Remegő sóhajtás hagyta el ajkaim.

- I-Igen – válaszoltam nagy nehezen. – Vannak módszereim – mosolyodtam el. Zayn pedig ajkaimra tette az övét. Rég nem érzett mámorító sóhajjal nyugtáztam a vágyat felkeltő puha ajkakat az enyémeken.

Megfeledkezve mindenről karjaim felcsúsztak mellkasán. Egészen addig, amíg körbe nem fontam azokat nyakán. Zayn finoman belemart az oldalamba. A már elfeledettnek hitt tűz felforrósította minden egyes porcikámat. Óvatosan közelebb húztam magamhoz. Zayn késéggel engedelmeskedett és egyre vadabban tépte ajkaimat. De aztán az agyam mégiscsak kapcsolt. Habár szó szerint fájdalmat okozott a mozdulat, elszakadtam ajkaitól és távolabb hajoltam arcától.

- Ne-nem lehet, Zayn – nyögtem hangos zihálás közepette. Zayn is gyorsan vette a levegőt. Bólintott, bár szemei még mindig elsötétedve néztek rám. Végigsimítottam arcán.

- Lesz még időnk bepótolni mindent – mosolyogtam, miközben kezemmel végigsimítottam arcán és ott is tartottam tenyerem. Felsóhajtott, majd újra kinyitotta szemeit, hogy belemélyessze az enyémbe.

- Megígérem – súgta. Még szélesebb mosoly kúszott arcomra, miközben szívem nagyot dobbant. Röviden csókoltam meg. Hálásan.

Köszönöm. Köszönöm Istenem, hogy visszaadtad Őt nekem!  Zayn puha keze simított végig arcomon. Észre sem vettem, hogy kicsordult a könnyem addig, amíg le nem törölte azt. Zayn szeme fáradtságról árulkodott. Hiszen túl gyenge még. Pihenésre van szüksége.

- Aludj, Szerelmem – túrtam hajába.

- Csak egy keveset – motyogta Zayn, de már feküdt is és szemei is már lecsukódtak.

- Aludj, Szerelmem! Itt leszek, mikor felébredsz – ígértem suttogva. Egy halk sóhaj. Zayn már aludt is. Mosolyogva simogattam arcát.

- Nagyon szeretlek – súgtam halkan a vallomást, töretlenül nézve álomtól nyugodt gyönyörű arcát. – Életem végéig szeretni foglak, Zayn Malik!

Elsuttogott szavaim válaszolatlanul lengtek a levegőben kettőnk között. De most tudtam, hogy nem azért nem válaszol, mert nem tud. Hanem azért, mert gyönyörű álomvilágba kalauzolta az álommanó. Tudtam, hogy pár óra múlva felébred hozzám. Ahogy ezentúl mindig.

Zaynnek szüksége volt egy kis támaszra a járáshoz. Én boldogan töltöttem be ezt a szerepet. Bár utálta ezt a felállást, de egyenlőre meg kellett barátkoznia ezzel. Így Zayn belém karolva és anyukája kezét fogva hagyta el a kórházat, hogy hazajöjjön. Hogy együtt töltsük a Szentestét.

      

Zayn kimerült volt indulásunk előtt, hiszen Frank, Dylan és Tom is meglátogatta. Meghatódva néztem, ahogy Frank könnyezve ölelte magához szinte már fiának tekintett Zaynt. És ha szemem nem csalt, láttam, hogy Tom is titokban letörölt egy könnycseppet az arcáról. Zayn kissé meglepődött, amikor Dylan lépett be az ajtón. Láttam a zavart és az ijedelmet is az arcán, amikor köztem és Dylan között járt a tekintete. De odaléptem az ágyához és kezemet beletettem az övébe.

- Dylan volt az, aki tartotta bennem a lelket. Ő vigasztalt engem és Patriciát is – vallottam be mosolyogva. Zayn arcán düh látszódott és talán némi csalódottság.

- Zayn. Barátnőm van már 8 hónapja – mosolygott Dylan. Zayn szemei kutakodtak arcán, hogy biztos igazat mond-e. Aztán megnyugodott.

- Örülök, hogy jól vagy, Zayn. Őszintén – mondta mosolyogva Dylan. Zayn bólintott.

- Köszönöm – nézett Dylan szemébe. Éreztem, hogy a két tekintet többet is beszélt ennél. De nem tartozott rám.

Amikor odaértünk, hogy induljunk, Zayn kimerült volt a látogatások miatt. De erősködött, hogy menni akar. Megígérte, hogy majd otthon pihen.

 Hárman álltunk a liftben. Patricia a táskát hozta, amiben Zayn dolgai voltak. Én pedig Zaynt „hoztam”. Amikor besétáltunk a bejárati ajtón és néztem, hogy Zayn boldogan néz körbe, miközben leveti a cipőjét, sírva fakadtam. Istenem. Hogy mennyit imádkoztam azért, hogy ezt újra láthassam. Zayn rám nézett szipogásomat meghallva. Akkor láttam, hogy az ő szemei is könnyektől csillogtak. Felnevettem és óvatosan simultam oldalához. Ő pedig arcát hajamba fúrta. Szuszogása csikizte a nyakam. Én pedig ettől ki nem mondható boldogságot és megkönnyebbültséget éreztem.

- Gyönyörűen feldíszítettétek – nézte Zayn a karácsonyfát, melynek fénye beragyogta a sötét nappalit. Felnéztem arcára.

- Tudod miért ez a legszebb karácsonyfa? – Néztem rá suttogva. Kissé elmosolyodott. Sejtette a válaszom, de azért nemet intett fejével.

- Mert életem egyik legszebb ajándékát tartogatta a számomra – néztem mélyen szemébe.

- Tehát kaptál egy gyönyörű karkötőt? – Színlelt ártatlan megdöbbenést. Felnevettem, majd finoman vállára csaptam.

- Téged, te hülye – motyogtam.

Féloldalasan elmosolyodott.

- Tudom. Csak hallani akartam a szádból – rántotta meg alig láthatóan vállát. Óvatos volt. Tudtam, hogy fáj a lövés helye, de nem mutatta.

Eltávolodva a kanapétól, közelebb hajoltam hozzá.

-Te vagy életem legszebb karácsonyi ajándéka, Zayn. És mindig is az leszel. Akár megunsz majd, akár nem – mosolyogtam. Megforgatta szemeit.

- Azt várhatod.

Megrántottam vállaim.

- Ki mondta, hogy várom? – Súgtam, majd megcsókoltam. Lassan, szerelmesen. Kezeit arcomra tette. Én pedig nyakát fontam körbe. Éreztem szíve erős dobogását. Fürdése következtében pedig újra az az illata volt, amibe beleszerettem. Most már csak a vastagon bekötött lőtt seb emlékeztetett minket az elmúlt fél évre. Hiszen az eddig bennem tátongó űr megszűnt. Helyette megtelt a régebbinél is erősebb és intenzívebb szerelemmel. Tudatosult bennem, hogy visszakaptam Őt. És hogy jobban szeretem, mint eddig bármikor.

-  Ajándékozás, fiatalok! – Kiáltott mosolyogva Patricia, ezzel szétrebbentve minket. Zayn halkan felnevetett ijedtségemen, majd melegen anyjára nézett. Sosem láttam ezt a tekintetet azelőtt. És ez csak is az anyukájának szólhat. Csodálat, büszkeség, tisztelet és mérhetetlen szeretet. Ezek keveréke csillogott Zayn szemében akárhányszor édesanyjára nézett.

- Rendben – dörzsöltem össze boldogan kezeimet én is.

Tudtam, az én ajándékom mellettem csücsül. De izgultam, hogy szeretteim mit szólnak a nekik választott ajándékomnak. Körbeültük a fát. Patricia, Zayn, Anyu, Lola és én. Mi öten, boldogan a meghitt szeretetben.

- Akkor kezdjük – mondta anyu, majd az ő neki címzett ajándékokat kereste. Lola és Patricia is így tett. Én nem mozdultam, ahogy a mellettem ülő Zayn sem tette. Összenéztünk. Elmosolyodtunk mindketten. Hiszen tudtuk, éreztük mindketten, hogy az ajándékunk az újra és még ezerszer beteljesedhető szerelmünk volt. Nyálas nem? Rettentően az volt, ahogy felébredése után minden egyes gondolatom. De azt hiszem, hogy ez normális így. Hiszen fél évig éheztem az ilyen gondolatokra. Azt hiszem, hogy ez elég erős érv.

Zayn ujjait összefonta enyémmel, majd ölébe tette egymásba tökéletesen illő kezeinket. Boldogan néztük szeretteink boldogságát és csodálkozását minden egyes ajándék kibontását követően. Lola a tőlem kapott ajándékért nyúlt. Lélegzetvisszafojtva vártam a reakcióját. Kibontotta és kezébe vette a kis papírlapot. Ami kis semmiségnek tűnik, de mégis rettentő nagy dologgal bírt. Láttam, hogy szemei hitetlenkedve olvassák újra a papírra írt információt. Majd halkan is kimondta az ott olvasott szavakat.

- Henrietta Lola Smith stylist. És a telefonszámom. És egy nagyon szép kép.

Rám nézett. Szemei kérdőn néztek rám. Elmosolyodtam.

- Két év múlva végzel és igazi stylist válik belőled. És arra gondoltam, hogy én lehetnék az első kliensed, akit gyönyörűbbnél gyönyörűbb ruhákba öltöztetsz. Még az előtt is, mielőtt hivatásos stylist lennél – vallottam be tervemet. Pár másodperc csönd. Majd hangos visításban tört ki helyéről felpattanva. Nevettem és elengedve Zayn kezét engedtem, hogy boldogságtól sírva és ujjongva a nyakamba vesse magát.

- Istenem, Selena! Ezt el sem hiszem. Köszönöm, köszönöm, köszönöm – mondta hangosan fülembe, még mindig el nem engedve. Kissé eltoltam magamtól.

- Ne örülj annyira. Rám nézve elég sok munkád lesz. De be kell vallanom önző is vagyok, hiszen azt szeretném, hogy ezentúl mellettem legyél mindig – néztem szemébe kissé könnyezve. Nagyon-nagyon hiányzott nekem mindig, amikor távol volt tőlem. Ő volt a legelső barátnőm és az egyetlen legjobb barátnőm is. És életem végéig az is marad.

Nevetve borult még egyszer karjaimba.

- Nagyon hiányoztál. És boldogan fogok strázsálni melletted minden egyes nap – nevetett. Hiszen jól tudja, hogy milyen nehéz lesz velem a dolga. Nem vagyok könnyű eset, főleg a ruhák terén nem. De majd megküzdünk egymással.

Lolával való pillanatomat Patricia szipogása szakította félbe. Rögtön tudtam, hogy a tőlem kapott ajándékot tartja a kezében. Egy nagy képkeret volt az, benne egy olyan képpel, amit elég nehezen tudtam megszerezni.

- E-ezt hogyan szerezted meg, Selena? – Nézett rám könnyes szemmel. Elengedtem  Lolát, hogy Patriciára nézhessek.

- Kicsit féltem ettől az ötlettől, hiszen nem tudtam, hogy alakul a Szenteste – vallottam be. Hiszen nem tudtam, hogy Zaynnel mi lesz. De a szívem azt súgja, bárhogy is alakult volna ennél szebb ajándékot nem adhatnék Patriciának.

Zaynre néztünk mindketten, aki értetlenül nézett hol rám, hol édesanyjára. Patricia könnyezve, mégis boldogságtól nevetve simított végig a képen.

 - Istenem, már kicsiként is milyen gyönyörű voltál, fiam – súgta Zaynre nézve, aki még mindig nem értett semmit. Patricia kifordította a képet. Zayn meglepődve nézte azt. Zayn körülbelül 4 éves lehet a képen. Boldogan nevetett átkarolva vele szemben guggoló édesanyja nyakát. A boldogság és a szeretet tökéletesen látható volt a tökéletesen elkapott pillanatképen. Patricia arcát büszke mosoly tette még szebbé, miközben fia arcán simított végig, hogy letörölje a fagyit fia arcáról.

Gyönyörű és őszinte kép volt ez. Szemem sarkából láttam, hogy Zayn megmozdul. Lassan felállt. Majd Patricia felé nyújtott karjába vetette magát.

- Szeretlek anyu – súgta könnyektől fojtott hangon Zayn. Senki nem halhatta a halk szavakat, csak én, hiszen ott álltam mellettük.

 - Mindig is szerettelek, ugye elhiszed? – Kérdezte Zayn.

Patricia sírva ölelte még erősebben magához fiát. De óvatos volt, hogy ne okozzon neki fájdalmat. Meghatottan néztem a képet. Letöröltem könnyemet, amikor anya és fia elváltak egymástól, hogy rám nézhessenek. Mind a ketten kinyújtották kezüket felém. Boldogan bújtam az ölelő karokba. Éreztem, hogy anyu és Lola és csatlakozik a körhöz. Mindannyian felnevettünk. Egy család vagyunk. Most már véglegesen egy családot alkottunk, mi öten. De titokban reménykedtem abban, hogy Zayn többi családtagja is majd csatlakozik a mi kis körünkhöz.

59. fejezet

"Mindig"

Felébredtem. Körbe sem néztem hol vagyok. Nem érdekelt. Csak azt éreztem, hogy valami puhán fekszem és valaki fogja a kezem. De nem nyitottam ki a szemem, hogy megtudjam ki az. Csak néma akartam maradni. Egy semmi.
- Selena. Tudom, hogy felkeltél - jött a kissé megrovó, de aggodalommal telt hang. Rögtön felismertem, de továbbra sem nyitottam ki a szemem. Hát miért nem érti meg? Miért nem érti meg, hogy nincs értelme kinyitnom, hiszen így legalább azt láthatom, amit ha kinyitom, nem látnám?! Most Zayn mosolyog rám. De ha kinyitom ez eltűnik. És rákényszerít arra, hogy rájöjjek az a valóság és nem ez. De erre még nem voltam készen. És nem is akartam.
- Selena, az Isten szerelmére! - Mérgelődött. - Nyisd már ki a szemed! - Parancsolt rám Dylan most már mérgesen. Kinyitottam. Éreztem, hogy még dühösebb vagyok, mint ő.
- Hát nem érted, Dylan?! Nem akarom kinyitni! Nem akarok látni semmit Rajta kívül! Megőrültem? Lehet! De nélküle semmi vagyok, érted?! Felkelt. Rám nézett! Még meg is csókoltuk egymást. Úgy, mint régen! Majd elvesztettem - dühöm elpárolgott és sírtam. Dylan erősen megfogta mind két vállam és megrázott.
- Selena! Térj már észhez! Miről beszélsz?? Zayn jól van. Hát nem érted?! Felébredt és jól van!! - Nézett szemembe. A hazugság jelét kerestem barna szemeiben, de semmi mást nem láttam csak őszinteséget.
- De rosszul lett és az orvos... - súgtam.
- A szíve kissé meggyengült a kóma miatt. És a hírtelennyi felgyorsulás miatt lett rosszul. De kivizsgálták. Minden  rendben van. Zayn fel fog épülni!
Csak ültem ott és néztem magam elé. Nem fogtam fel. Dylan újra megrázott. Magamhoz tértem és ránéztem.
- Vége, érted? Vége van, Selena! Zayn velünk tölti a Szentestét.
Zayn velünk tölti a Szentestét. Zayn velünk tölti a Szentestét. Istenem, hát igaz! Vége. Vége a fájdalomnak. Vége a reménykedésnek. Vége a megszűnni nem akaró magánynak. Vége.
- Hol van? - Kérdeztem Dylant. Láthatóan megkönnyebbült.
- A kórtermében - mondta mosolyogva Dylan. Hálásan megöleltem, majd felugrottam az ágyról. Kissé megszédültem a hirtelen felállástól, de nem foglalkoztam vele. Felcsaptam az ajtót és futottam. Felismertem a folyosót ahová kijutottam, hiszen minden nap végigsétáltam rajta könnyeimmel küszködve. Most is így történt, de két jelentős változással: Most futottam sétálás helyett és könnyebb lettem. Az a rettentően nehéz súly legördült rólam. Megálltam az ajtó előtt. Kezemet a kilincsre tettem. De megálltam. Meghallottam azt a hangot. Azt a hangot, ami bizonyossá tette, hogy nem csalódom megint. A szívem szörnyű vágtába kezdett. Kinyitottam az ajtót és kitártam magam előtt. Szemem elé került a kép. A kép, amiért több, mint fél éve imádkoztam minden egyes napnak minden egyes pillanatában. Zayn az ágyon ült és felém fordította arcát. A lágy étcsokoládé megtalálta tekintetemet és össze is fűzte. Kezem lecsúszott az ajtóról, de még mindig csak álltam ott és néztem Őt. Néztem, hogy a megszokott, féloldalas mosoly megjelenik borostás arcán.
- Sel - súgta. Ez elég volt. Odafutottam az ágyához és felém nyújtott karjaiba vetettem magam. Sírtam. Sírtam a gyönyörtől. Újra teljesnek éreztem magam. A szívem újra élénken verte mellkasomat az Ő szíve ütemét követve. Bőröm újra felélénkült az Ő érintésétől. Olyan erősen szorítottuk egymást, mint még talán eddig soha. Éreztem, ahogy fölsőmet markolja úgy húz egyre közelebb magához, noha ennél közelebb már nem is lehettünk volna egymáshoz. De egy csöppet sem bántam a hátamba nyilalló kisebb fájdalmat. Otthon voltam. És tudom, hogy most már ez az érzés sosem fog elmúlni. Éreztem, hogy kissé el próbál lökni magától. Még túl erőtlen hozzá, így messzebb mentem tőle. Szemembe nézett. Éppen olyan könnyes volt, mint az enyém lehetett. Kezeim közé fogtam arcát.
- Ez a valóság - súgtam még mindig picit hitetlenül. Nyelt egyet.
- Igen. Itt vagyok - nézett mélyen szemembe.
- Megígéred?
- Mindig - súgta.
A boldogság szétáradt megfáradt testemen. Oly régen éreztem ezt, hogy szinte leterített. Lehunyta szemét és ajkát kissé kinyitotta. Tudtam mit akar. Azt, amit én is. Amiről több, mint fél éve álmodom. De nem tettem meg. Pedig minden egyes porcikám kiáltozott azért, hogy előre hajoljak és összefonjam ajkainkat. De mégis egy helyben ültem. Mozdulatlanul. Zayn kinyitotta a szemeit. Meglepődés csillant a gyönyörű étcsokoládékban.
- Nem tehetem - súgtam nyelve egyet. Értetlenség és nyugtalanság fogta el. Kissé mocorogni kezdett.
- Már. Már nem szeretsz? - Hangja megbicsaklott. A feltevés, hogy ez eszébe jutott, fájt. De ez össze sem hasonlítható azzal a félévnyi fájdalommal.
- Már hogy ne szeretnélek? - Mosolyodtam el boldogtalanul ezen a képtelenségen. - Szeretlek téged, Zayn Malik. Egy pillanatra sem szűntelek meg szeretni. De nem tehetem. Nem akarlak elveszíteni miatta... - könnyem kicsordult az emlék felidézése miatt. - Legutóbb. Amikor felkeltél ezért lettél rosszul újra. Még egyszer nem akarom azt átélni. Képtelen lennék rá - súgtam magam elé nézve. - Képtelen lennék újra elveszíteni - most már a szemébe néztem. Megértés költözött az arcára. Szomorkásan elmosolyodott. Kezét lassan felém emelte és ujjával végigsimított arcomon. Letörölte könnyemet. Majd keze erőtlenül esett vissza az ágyra.
- Kérlek, Sel. Csókolj meg! Nem érdekelnek a következmények. Erre várok azóta mióta itt fekszem - nézett szemembe.
Elakadt a lélegzetem.
- Hát igaz? Mindent hallottál?
- Igen - bólintott. - És szörnyű volt. Pokolian rossz, hogy nem tudtam viszonozni szavaidat. Hogy nem tudtam azt mondani, hogy ne aggódj, Szeretlek. Küzdöttem. Azért, hogy ezt elmondhassam neked, majd megcsókolhassalak.
Közelebb hajolt. Arca megrándult a fájdalomtól, de nem foglalkozott vele és az ijedelmemmel sem.
- Szeretlek. Szeretlek, Sel - éreztem meleg leheletét az arcomon. Becsuktam a szemem. Szinte már remegtem a gyönyörtől és a boldogságtól. Puha ajkai lassan közeledtek felém. Féltem, tudtam, hogy el kellene távolodnom. De olyan régóta vágytam erre. Számtalanszor álmodtam és képzeltem el ezt a pillanatot. Kikapcsoltam az agyam. Hagytam, hogy az újraéledő érzelmeim vezessenek. Így vártam a már régen érzett mámort. És megérkezett. Ajkai megtalálták az enyémeket. Lehelete az enyémmel keveredett, míg ajkunk összeforrt. Kezeimet mellkasára csúsztattam. Kezem alatt éreztem szíve dübörgését. Elmosolyodtam. Ugyanazt az ütemet verte, amit az enyém. Ezzel a csókkal nem csak ajkaink forrtak össze. Eddig élettelennek hitt szívem összefonódott az övével. Újra. És most azt éreztem, hogy ezentúl mindig is így marad.
Csókunk hosszú volt, szerelemmel és hálával teli. Majd homlokát az enyémnek támasztotta. Mind a ketten kapkodtuk a levegőt. Megijedtem, hogy ebből megint baj lesz, de nem történt semmi. Zayn lehunyta a szemét és mosolygott. Őszintén.
- Emlékszel? - Kérdezte végül szemembe nézve.
- Mire? - Kérdeztem kíváncsian.
- Arra, hogy azt mondtad sosem szeretnél bele egy ilyen balfaszba, mint én.
Elnevettem magam.
- Igen. Te meg azt mondtad, hogy nem várod, hogy ez megtörténjen - súgtam vissza magam előtt felidézve a régi jelenetet.
- Mindketten hazudtunk - mosolygott.
- És milyen jól tettük - nevettem. Ő is nevetett. Majd fájdalmas görcsbe állt az arca. Megijedtem.
- Ny-nyugi - nyögte. - Csak fáj egy picit a hasam.
Fájdalmas arca megrémisztett.
- Idehívom az orvost - álltam fel. De megfogta a kezem. Kissé megmarkolta azt.
- Ne. Már.. Már jól vagyok - küzdött a szavakkal. Keze lecsúszott az enyémről. Felnyögött. Zihált. Szemét erősen szorította össze. Még jobban megijedtem. Adtam egy gyors csókot a homlokára, majd kifutottam a folyosóra. Kissé meglepett, hogy Patricia ott állt az ajtó előtt. Nem is tudtam, hogy bent van. De nem törődtem vele. Orvosért futottam.
Orvossal az oldalamon tértünk vissza. Zayn már kissé jobb állapotban volt. Patricia ott állt mellette, kétségbeesve, tehetetlenül.
Az orvos tette a dolgát.
- Mid fáj, Zayn? - Kérdezte az orvos.
- A ha-hasam - nyögte kissé kinyitva a szemét, hogy az orvosra nézzen.
- Mennyire fáj? Egy tízes skálán - az idegeimen táncolt ez az orvos. Hát nem látja?!
Zayn lassan körbenézett. Szeme észrevett engem. Majd csak utána válaszolt.
- Négy.
Tudtam, hogy csak miattam mondja ezt. Hogy megnyugodjak. És ezt az orvos is tudta.
- Rendben, Zayn. Semmi gond. Ez teljesen normális, hiszen a hasadon lőttek meg. Hirtelen mozdulhattál meg. Kapsz egy kis fájdalomcsillapítót és jobban leszel - mosolygott rá az orvos.
- Nem kell fájdalomcsillapító. Már egyre jobb.
Arca tényleg ezt mutatta. És már görcsössége is enyhült. Talán az én ijedelmem is egy picit.
- Rendben, fiam.
- Mikor mehetek haza? - Kérdezte Zayn már normalizált arccal. Talán színészi képességének köszönhette mindezt. Még mindig nem nyugodtam meg.
- Még pár vizsgálat hátra van. De maximum 1 hét.
- Ma este nem mehetek haza?
- Nem, Zayn. Ne beszélj hülyeségeket - csattantam fel, talán túlzott durvasággal.
Zayn rám nézett.
- Jól vagyok, Sel. És szeretném otthon tölteni a Szentestét. Már ha ez lehetséges - nézett az orvosra. Éppen tiltakozni készültem. De megelőzött.
- Saját felelősségre tenném ezt meg, doktor úr. Holnap már vissza is jövök és bent tarthat addig, amíg szeretne. Csak kérem. Hadd töltsem a családommal és a szerelmemmel a karácsonyt - könyörgött. A szívemet összeszorította a félelem.
- Bajod eshet - súgtam, miközben ráztam a fejem.
- Nem, mert ti ott lesztek velem. És már tényleg jobban vagyok. Csak hirtelen mozdultam. Ennyi az egész - mosolygott. De ez nekem akkor sem tetszett. De sóhajtottam. Mindig megtudott győzni. Elég volt hozzá a szeme és a mosolya. És abban a pillanatban már veszítek is. Mindig.
- Hát rendben. Ha aláírod a papírt, hogy saját felelősségre hagyod el a kórházat tisztában léve a kockázatokkal.
Az utolsó szóra összerándult a gyomrom.
- Fiam... - Kezdett volna ágálni Patricia is. De Zayn leintette.
- Tudom mit szeretnék, anyu. Mindennél jobban szeretném veletek tölteni a Szentestét. Kérlek, értsétek ezt meg.
Pár pillanat után Patricia bólintott. Zayn szeme most rám szegült. Várta a válaszom. Megráztam a  fejem.
- Megígérted - nyeltem mélyen szemébe nézve.
Bólintott.
- És soha nem is fogom megszegni.
Sóhajtottam egyet. Tudtam, hogy vesztettem. És bár az eszem ostorozott érte én is arra vágytam, hogy mellettem üljön a kanapén a feldíszített karácsonyfát nézve.


Sziasztok! :)
Hát a részhez sok hozzáfűzni valóm nincsen. De az adatok mutatják, hogy igen csak kevesen maradtunk, de ez érthető. :) Csak meg szeretném köszönni Nektek, akik még felnéztek az oldalra, ha van egy új rész. Hálás vagyok érte! :) 
Remélem jól telik a nyaratok! ♥ (:

58. fejezet

Apró kis reményszál

- Mit csinálsz itt? - Kérdeztem arcomat törölgetve, már kissé eltávolodva tőle. Halványan elmosolyodott. De tudtam, hogy ez a színészi tehetségének köszönhető. Pedig nem durvaságnak szántam kérdésemet.
- Eljöttem, mert tudtam, hogy szükséged lehet rám - nézett szemembe.
Nyeltem egyet.
- Meg sem érdemlem - ráztam a fejem. És éreztem, hogy könnyeim újra kicsordulásra készen állnak.
Közelebb lépett. Kezét arcomra tette. Felbillentette fejem, hogy szemébe nézhessek.
- Ami történt az már a múlté - súgta.
- De...
- Nem, Selena. Most az egyszer fogd be! - Szólt rám kedvesen. Megnémultam.
- Fájt. Nagyon fájt, ami történt. De ez kellett neked és nekem is.
Összezavarodtam.
- Selena. Neked köszönhetem, hogy közelebb kerültem Holland-hoz - mosolygott. És most ez igazi mosoly volt. Meglepődtem. De öröm lengett körül a hír hallatára.
Örömömben a nyakába ugrottam.
- Nagyon örülök ennek, Dylan. Őszintén.
Visszaölelt, majd elengedtük egymást.
- Teen Wolf fanként most egy álmom vált valóra - rebegtettem szempilláimat. Felnevetett.
- De pszt. Ezt senki sem tudja a stábon kívül.
"Behúztam a számon a cipzárt."
Aztán rögtön elkomolyodtam.
- Köszönöm, Dylan. Hogy itt vagy - néztem szemébe, megint könnyeimmel küszködve.
Kisebb támadt jókedvem is elpárolgott. Még mindig nincs hír Zayn-ről.
Több óra is eltelt már azzal, hogy szó nélkül ültünk. Egyik felemen Patricia, másikon pedig Dylan. Hol Zayn anyukájának kezét szorongattam, hol Dylan-ét. Egy pillanatban sem költözött semmi pozitivitás belém. Hiszen már több órája bent vannak és semmi hír. És egy lövés nem olyan, mint egy kéztörés. Nem vesztettem el a reményt. Dehogy is. De már kevésbé éreztem a reményemnek az erejét. Minél több idő telt el, annál jobban halt ki belőlem a remény.
De Zayn erős. Nem történhet vele semmi! Igaz?
Senki nem válaszolt. A fejemben egyedül voltam. Hiába kaptam vissza egy fontos embert, egy barátot. Még az is felötlött bennem, hogy Dylan a vigasz... Kapsz valami kisebbet, mert elveszítettél egy nagyobbat, fontosabbat.
De nem! Muszáj ezeket kizárni a gondolataimból. Zayn jól lesz. Jól kell lennie! Hiszen szeretem őt! Szükségem van rá! Nélküle elvesznék, mint porszem a fűben.
Ajtónyitódás, majd léptek hangja csapta meg fülem. A hang irányába néztünk. Hirtelen ugrottam fel a székről az orvos láttán, aki felénk sietett. Kissé megszédültem a magaslati levegőtől, de megszilárdítottam gyenge lábaimat. Patricia megfogta kezemet és rászorított. Másikkal pedig Dylan tette mindezt. Az egyiknek erőt adtam, a másiktól pedig erőt gyűjtöttem, hogy tudjak mit átadni.
Úgy éreztem, mintha az orvos csak vánszorogna. Pedig sietett felénk. Aztán odaért. Nem bírtam megszólalni.
- Zayn Malik hozzátartozói, igaz? - Nézett végig rajtunk.
- Az anyukája vagyok - mondta Patricia.
- A barátnője - leheltem halkan. Nem mondtam, hogy vagyok. Miért nem mertem kimondani, hogy vagyok? Pedig még az vagyok, ugye? Nem kell múlt időben beszélnem, ugye?
- A barátja - Dylan hangja volt a legerősebb hármunk közül.
Az orvos egy bólintással tudomásul vette az információkat. Majd kinyitotta a száját. Szeméből semmit nem lehetett kiolvasni.
- A műtét során komplikáció lépett fel. Zayn szíve leállt - mondta az orvos hideg tényként. A lábam megbicsaklott. Az én szívem is leállni látszik. De álljon is csak le. Zayn nélkül már nem kell.
- Nehezen, de sikerült visszahoznunk - mosolyodott el kissé az orvos.
- Akkor ez azt jelenti, hogy jól van? - Kérdezte Dylan, mert Patricia és én nem tudtunk megszólalni.
- Igen. De a szívleállásnak komoly következményei lehetnek, hiszen majdnem másfél percig tartott.
- Ezt hogy érti? - Még mindig Dylan beszélt kettőnk helyett is.
- Másfél percig az agy nem jutott oxigénhez. Ezért agyi károsodások léphetnek fel.
- Erre mennyi az esély?
- Nem tudom, fiatalúr. Az agy annyira összetett szervünk, hogy az orvostudomány sem tudja előre diagnosztizálni a felléphető betegségeket. Csak találgathatunk. Ha Zayn Maliknak szerencséje van, akkor semmilyen szövődmény nem károsítja az agyát. De meg kell várnunk amíg felébred, hogy tudjuk.
- Megvárni míg felébred? - Szólaltam meg végre én is.
- Zayn kómában van. Nem tudhatjuk előre, hogy mikor tér magához. Órák, napok, de akár hetek elteltével kel fel.
- Köszönjük - öleltem meg az orvost. Könnyek között hálálkodtam neki. Esetlenül pacskolta meg vállaimat, majd elengedtem. Patricia is megköszönte, majd az orvos távozott.

A napok egybefolyva hetekké váltak. 3 hét és 5 nap telt el a műtét óta. Azóta semmi változás. Zayn még mindig eszméletlenül feküdt a kórteremben. Hiába beszéltem hozzá minden egyes nap, sosem kaptam választ. Hiába kértem milliószor, hogy tárja fel újra a gyönyörű étcsokoládét, nem tette. 26 napja nem hallottam mély, morgós hangját, ahogy azt súgja a fülembe, hogy szeret. 26 napja nem vagyok semmi. A nap nem süt olyan fényesen, mint eddig. Los Angeles megszokott utcái már semmiféle boldogságot nem okoztak. De a világ előtt talán sikerült erősnek maradnom. Ez csakis a barátaimnak köszönhető. Visszakaptam Dylant, aki nem engedi, hogy összezuhanjak. Ő és Patricia - aki közben hozzám költözött - tartottak a realitás talaján. Patriciával egymást vigasztaltuk.
- Kelj fel, Szerelmem. Itt vagyok. És várok rád - simítottam végig kissé hosszúra nőtt borostáján. Amandának lassan újra meg kell borotválnia.
Sírva fakadtam. Zaynt más borotválja, mert ő nem tudja megtenni magának ezt a természetes dolgot. Hiszen itt fekszik. A gép folyamatosan pityeg mellette. Szemei lecsukódva, szája becsukva. Karjai mozdulatlanul pihennek szintén mozdulatlan teste mellett. A fájdalom, mely 26 napja szüntelenül bennem él, újra felerősödött. Talán nem is csillapodott soha. Csak néha pár pillanatra háttérbe szorult. De ott volt. És ott is marad egészen addig, amíg az étcsokoládét újra nem láthatom.
Sóhajtottam. Könnyeim ismét utat törtek maguknak, mint ahogy mostanában oly gyakran. Leginkább csak akkor, ha senki nem látja. Több éjszakát töltöttem el szerelmem mellett feküdve alvatlanul, mint otthon. De Patriciát nem hagyhattam magára, így az itt-éjszakázások száma mostanában kissé lecsökkent. De csak testben voltam otthon. Az ágyamban mellettem feküdt Ő. Olyannyira, hogy éreztem teste melegét magam mellett. Levegővételemnél éreztem illatát. Így könnyebben eltudtam aludni. De amikor felébredtem nem volt mellettem. Illatát átvette az orromba kúszó izzadságom szaga, mely már természetessé vált.
De az idő elteltével a képzeleterőm fakult. Már nehezebben tudtam felidézni az illatát. Már nehezebben tudtam elképzelni bőre forróságát az enyémen. Ez nagyon kétségbe ejtett. Aludni sem tudtam a tudattól, hogy elfelejthetem mindezeket. Nem történhet meg, hogy mindez képzelet maradjon. Egyik éjszaka felhívtam Dylant. Sírtam. Zokogtam szavak helyett. Ő pedig ott hagyta Hollt, hogy eljöjjön hozzám. Mindezt barátként tette. Sírva aludtam el az ölelésében.
Jobban éreztem magam, amikor felkeltem és nem voltam egyedül. Dylan még aludt. Elkapott a lelkiismeret és a félelem, hogy talán ezzel kisebb éket verek Holland és Dylan közé. Hirtelen ötlettől vezérelve elvettem Dylan telefonját és kinéztem belőle Holland számát. Reggel volt még, de csak most hívhatom, amíg Dylan alszik.
- Hallo? - Hallottam a szép, kellemes hangot.
- Szia Holland. Selena vagyok - görcsbe rándult a hasam. Féltem, hogy nevem hallatán kiakad és kiabálni kezd. De nem ez történt.
- Jaj, Selena. De örülök, hogy hívtál. Jobban vagy már kicsit? - Kérdezte őszinte törődéssel és aggodalommal. Megnyugodtam. Aggodalmam kezdett tárgytalanná válni.
- I-Igen. Jobban. Igazából csak azért hívtalak, hogy tudjam, nem haragszol-e rám vagy Dylanre - nem tudom, hogy ezt kérdeztem-e vagy kijelentettem. Pármásodpercnyi csönd.
- Dehogy haragszom, Selena. Tudom, hogy Dylan a legjobb barátod. És nagyon örülök neki, hogy ő melletted van és segít.
Meglepődtem, de elsírtam magam.
- El sem tudod hinni, Holli, hogy ez mennyit jelent nekem.
- Ez természetes, Sel - a megszólítás. Aki közelebb áll hozzám, az nem hív így. Hiszen tudják, hogy csak Zayn nevez így. Ez újra feltépte a sebeket, amik be sem gyógyultak.
- Jahj, Holli. Nem tudom, mit tegyek. Nem tudom, meddig tudok kitartani. Hogy meddig lesz elég az a kis reménysugár, ami még állva tart. Nem tudom meddig lesz elég Dylan barátsága. Nem tudom meddig bírom. Nem tudom, hogy Zayn jól van-e. Nem tudom, hogy mikor ébred fel. Az orvos azt mondta... - folytattam könnyben úszva. De Holland megállított.
- Nem számít mit mond az orvos! - Hangja megtörhetetlen volt. - Zayn erős. És sok csodát vitt már véghez. Amikor felébred és rád mosolyog az lesz a következő csodája. Higgy ebben! Be fog következni ez a pillanat. Csak higgy benne és várj rá! Annál szebb lesz a találkozás. Higgy és tudd, hogy minden rendbe jön!
Nem tudtam eléggé hálás lenni ennek a gyönyörű szerelmes párnak. Holland az azt követőkben többször eljött Dylannel. Az idő múltával legjobb barátnőmmé vállt. Lola pedig minden iskolaszünetben eljött hozzám. Anyu fel akart mondani a munkahelyén, hogy hozzám költözzön, de nem engedtem meg neki. Sok időbe telt amíg megértettem vele, hogy nem vagyok egyedül.


December 23. van. A karácsonyfánk gyönyörűen van feldíszítve. Minden tökéletes. De csak látszólag. Minden hónap elteltével meghalok kicsit. Zayn még most sem tért magához. Az orvosok elvesztették a reményt, de mi nem. Zayn fel fog ébredni. És minden rendben lesz.
- Elmegyek Zaynhez. Majd jövök - kiabáltam és már a házban sem voltam. Nem volt kedvem buszra ülni, így gyalog indultam a kórházba. A friss hó ropogott léptem alatt. Imádom a karácsonyt. Mindig is ez volt a kedvenc ünnepem. Amikor a család együtt ünnepli az egymás iránt érzett nagy szeretetet. Ez semmihez sem fogható. De most mindez elszomorított és amikor feltettem a fára a csillagot egy kés fúródott a szívembe. Zayn hiánya minden nappal erősödött. De a karácsony közeledtével maga alá gyűrt.
Zokogva estem térdre ágya előtt.
- Kérlek, Zayn. Gyere vissza. Gyere vissza hozzám! Szükségem van rád. Érzem, hogy elfogy az erőm. Már nem tudok tovább küzdeni. Gyenge vagyok. Félek, feladom - megszorítottam a kezét. Felemeltem a fejemet, hogy gyönyörű arcára nézzek. - Már nem emlékszem az illatodra. Mámorító, férfias illatod helyét átvette a kórház fertőtlenítő szaga. Már nem tudlak magam mellé képzelni. Már nem hallom fülemben csengő hangod, ahogy azt mondod, szeretlek. Már nem tudom, hogy mindez megtörtént-e egyáltalán - sírtam. Egyre jobban sírtam. Próbáltam kapaszkodni. A felszínen tartani az orrom, de már képtelen voltam rá. Fuldokoltam és a reménytelenség átcsap fejem fölött és a mélységbe szippant, ahonnan egyetlen kiút lesz...
- P-pedig meg-megtörtént - szinte hangtalan, fakó hang. De hang. Az Ő hangja. Felkaptam fejemet. Szempillája többször megrebbent. A szívem megállni készült. Ki tudja mennyi idő után a szemhéj felgyűrődött. A szempilla kinyílt. És a rég nem látott Étcsokoládé újra elém került.
Csak térdeltem ott megfagyva. Hiába éreztem a finom, erőtlen szorítást a kezemen. A szívem szörnyű vágtába kezdett. Éreztem, hogy az arcomon végigfolynak könnyeim. De még mindig nem tudtam mozdulni. Csak az étcsokoládét láttam, ami határozottan ott volt. Remegő kezemet felé nyújtottam. Gyönyörű arcán állapodott meg. Bőre meleg volt és puha. Lecsukta szemeit érintésemre. De csak egy pillanatra fosztott meg a gyönyörűségtől. Szemeit újra kitárta és összekapcsolta tekintetemmel.
- Sel - lehelte halkan, alig hallhatóan. De határozottan hallottam.
Magamhoz tértem. Zokogva borultam az ágyra. Arcomat a nyakába dugtam és zokogtam. De ezek most az öröm könnyei voltak.
- Zayn - motyogtam és próbáltam minden lehetséges módon érezni őt. Ezért eltávolodtam kissé tőle. Nem képzeltem. Az étcsokoládé ott volt. Ahogy Zayn is. Felébredt! És ez nem a csúnya képzelet játéka. Ez most valóság. Itt van, ébren! És kissé elnyílt szája ajkaimat várja. Boldogan, könnyekben úszva hajoltam közelebb. Ajkunk találkozott. Ahogy éreztem a puha ajkakat az enyémen, tudtam, minden rendben. Most már minden rendben. Újra otthon vagyok. Ajkai viszonozták csókomat, de nem tartott sokáig. Talán csak pár pillanatig. Mert köhögni kezdett. Szörnyű köhögésroham tört rá.
- Zayn! Zayn! Mi történik? - Kérdeztem kétségbeesetten. De ő nem válaszolt, csak köhögött tovább. Mintha jeges vizet borítottak volna nyakamba. Megnyomtam a nővérhívót. Pár pillanatot vártam és megérkezett a nővér. Látva a helyzetet gyorsan ki is futott. Hallottam, hogy orvosért kiállt. Én meg csak ültem a még mindig köhögő Zayn mellett. Simogattam fájdalomba torzult arcát, de nem tudtam neki segíteni. Kezével erőtlenül markolta mellkasára simult ruhának anyagát.
- Zayn, Szerelmem - sírtam tehetetlenül. De nem nézett rám. Szemeit erősen lecsukta és küzdött a fájdalommal. Nem tudtam mi történik. Az agyam kikapcsolt. Csak azt tudtam, hogy valaki elrángat az ágytól. Az orvos pedig mond valamit, de nem hallottam mit. Majd gyorsan elrohantak Zayn-nel az ággyal együtt. Engem egyedül hagyva a kórteremben, Az ágy helyére néztem.

Ha bármilyen idegen most bejönne ide nem tudná, hogy valaha is feküdt itt valaki. Egyedül a képkeret és az egy szál lila rózsa, ami a kis éjjeliszekrényen hevert, mutatta, hogy valaki volt itt. Hátamat a falnak vetettem. Lábaim végleg elhagytak. Erőtlenül csúsztam a földre. Arcomat a térdeim közé rejtettem és sírtam. Valami elszakadt bennem. Az apró kis reményszál volt az.


Hát, visszatértem. Nem tudom, hogy olvas-e még egyáltalán valamelyikőtök. Igazából nem csak értetek kezdtem el újra írni 1 év kihagyás után. Az a hihetetlen számomra, hogy nem csak ezt nem írtam 1 évig, hanem semmit sem. Talán magam miatt kezdtem bele újra ebbe a történetbe, ami többször eszembe jutott a hosszú idő során. Azt hittem, hogy el is veszítettem a történet fonalát. Talán így is van és most máshogy folytatom, mint ahogy azt eleinte terveztem. Sőt, ez biztos így van, hiszen el is felejtettem milyen véget szántam Zayn és Selena történetének. De 3 napja felnéztem az oldalra. És elolvasva az utolsó közzétett fejezetet, rájöttem, hogy nem hagyhatom befejezetlenül. Aztán megnyitottam a bloggert és csak úgy jöttek a szavak. Gépeltem, mint egy hülye és itt van. :D Itt a rész. Egyszerűen felemelő érzés volt és nem is tudtam, hogy mennyire hiányzott ez az egész. Ha valaki még olvas, akkor remélem tetszett neki a rész. :) 

57. fejezet

"Ssh... Itt vagyok"

Az eltelt percek nehéz súlyként nehezedtek vállamra. Egyre fokozódott a szorító érzés a mellkasomban és az izgalom görcsösen préselte össze a gyomromat. 

Kitudja mennyi idő után futó hangot hallottam közeledni. Oldalra néztem. Arra számítottam, hogy egy orvos vagy nővér. Hirtelen meg is állt a szívem, hogy valami komplikáció lépett fel és ezért kell sürgősen segítség. De hamar meg is nyugodhattam. Legalábbis ebből a szempontból. Hiszen egy nő futott felém. Láttam, hogy meglátott. Felálltam. Éreztem, ahogy lábaim elgémberedtek és a fenekemet is kissé megnyomta a kényelmetlen műanyag szék. A nő olyan sebességgel ért hozzám, hogy kétségbeesett arcáról nem tudtam felismerni. Éppen üdvözöltem volna, de nagy meglepetésemre magához szorított. 

Nem tudtam ki ez a nő, de azt éreztem, hogy segítenem kell rajta. Hiszen átérzem a fájdalmát. És tudom, hogy ilyen percekben mennyire fontos egy segítő kar, ami átölel. Akár idegen, akár Zayn egy hozzátartozója. 

Pár perc után kibújt ölelésemből. Szipogva törölte meg könnyeivel átitatott arcát. Rögtön ismerősnek tűnt. De akárhogy agyaltam nem tudtam hova tenni. 

Elmosolyodott. Meglepődéssel reagáltam a hirtelen váltásra. Noha enyhe mosoly volt, de az volt. 

- A fiamnak igaza volt. Tényleg vicces fejet vágsz, amikor valamin nagyon gondolkodsz - simította ki mosolyogva az ezek szerint összeráncolt szemöldököm. 

- A... a fia? 

- Igen, kedvesem. Zayn anyukája vagyok, Patricia. 

Esetlenül engedtem, hogy üdvözlésképpen megöleljen. 

- Én pedig Selena Underwood vagyok - kezdtem. 

- A fiam barátnője - bólintott. 

Elpirultam zavaromban. Ez az egész olyan váratlanul jött. És ő Zayn anyukája. 

- É.. én igen. 

- Kedvesem. Ne legyél ennyire bizonytalan. Nagyon örülök, hogy a sok hülyeségetek ellenére együtt vagytok. 

Na itt volt a másik meglepetés ideje. 

- Hülyeség? - Kérdeztem rá. 

- Selena. Amióta elkezdődött a film, Zayn másról sem beszélt csak rólad. 

Lehajtottam a fejem. 

- Igen. Eléggé utáltuk egymást az elején. És még utána is. Sokáig. 

Kezével felbiccentette a fejem. 

- Zayn nem mondta még neked, hogy az elejétől fogva szerelmes volt beléd? 

De. Így visszagondolva igen. De így az anyukája szájából hallani... Más volt. 

- Kedvesem. Annyit tudok rólad, hogy szinte már ismerlek. 

Nagyon kedves mosolya van ennek a nőnek. Olyan aranyosan, barátságosan görbül a szája széle. Rögtön eszembe jutott a legelső éjszakánk, amikor Zayn beszélt a családjáról. És hogy megromlott a kapcsolata velük. Mégis beszélgetett az anyukájával telefonon? Ezt nem teljesen értettem most, de nem kérdeztem rá. Mielőtt mind a ketten visszazuhantunk volna a depressziós közeli állapotba, megpróbáltam életben tartani a beszélgetésünket. Most arra van mindkettőnknek a legnagyobb szüksége, hogy kicsit - legalábbis felszínen - eltereljük a gondolatainkat. 

- Ön ezt honnan tudta? Mármint, hogy az elejétől fogva Zayn... 

Nem tudom. Valamiért nehéz volt az anyukájával beszélnem a kapcsolatunkról. Legalábbis a csúfos elejéről. 

- ...szerelmes beléd? - folytatta helyettem. Bólintottam.
- Ez annyira egyértelmű volt. Ahogy folyton hergelte magát. Próbált meggyőzni arról, hogy utál téged. És saját magát is megpróbálta meggyőzni erről.
Nem tudtam mit mondjak.
- És Ön nem hitt neki - gondolkodtam hangosan.
- Felejtsd már el, kérlek ezt a magázást. 23 éves fiam van, de nem vagyok öreg.
Elpirultam zavaromban.
- De igen. Visszatérve, nem hittem neki. Habár nem volt mindig felhőtlen a kapcsolatunk, de ő mindig is a fiam volt és az is maradt.
A komolyra fordult téma hirtelen ért.
- Zayn is említette ezt. De többet nem tudok annál, hogy megromlott a kapcsolata a családjával.
Éppen nyitotta volna a száját, amikor meghallottam a nevem. A szívem megállt egy pillanatra. A hang irányába néztem. Az emlékezetem nem csalt. Ehhez az aranyosan mély hanghoz még ugyan az a személy tartozik, akit annyira szeretek.
Gyorsan lépett felém. Én meg álltam ott, mint egy hülye. Meglepődésem nem tartott tovább. Éreztem, ahogy az első könnyem kicsordul. Aztán erősen vont magához. Ennyi éppen elég volt, hogy engedjek a rám nehezedő tehernek. Kiengedtem erősen visszafogott könnyeimet. Zokogni kezdtem. Ő meg csak simogatta a hátam. Nem szólt semmit. Nem tudtam mit keres itt vagy miért van itt. Azt sem tudtam, hogy megbocsájtott-e nekem. De ez mind nem számított. Most nem. Nagy szükségem volt egy olyan ember ölelésére, aki fontos nekem.
- Oh, Dylan - sírtam, továbbra is mellkasába fúrva arcom.
- Ssh... Itt vagyok- súgta fülembe. Erősebben kapaszkodtam pulóverébe.

Kedveskék! 
Ez nagyon gyér rész lett, ahhoz képest, hogy mennyit késtem vele. De most nagy a terhelés rajtam. Emelt érettségire és nyelvvizsgára is készülök. Ez nagyon sok időt és energiát is kivesz belőlem, hiszen mellette ott van a többi tantárgy meg érettségi is. De mindegy nem sajnálkozom, magamnak választottam :)
Mondtam még régebben, hogy lesz egy másik blogom. De ez még egyáltalán nem biztos. Ezt is hébe-hóba tudom hozni és nagyon rossz érzés. Olyan mintha elhanyagolnám, pedig nem így van. 
Most, hogy már a 2. hétnek is vége és nagyjából tudom mit várhatok az időbeosztást illetően, megpróbálom rendszerezni magam és időt hagyni az írásra is. Tudom, hogy most mit gondolhattok. De most sajnos ez van, nekem sem jó. Iszonyatosan hiányzik az írás, ahogy Ti is. Ezért is próbálom rendszerezni magam. Remélem nem kell többet ennyit várni egy részre. Dolgozni fogok rajta, hogy ne kelljen. 
Remélem jól vagytok és egy kevesen maradtatok még. :) ♥

56. fejezet

"Szeretlek, Zayn Malik!"

Az idő megállt körülöttem. A látóköröm beszűkült. Egyedül Zayn eszméletlen testét láttam magam előtt.
Előre dőltem - nem törődve a térdembe hasító fájdalommal -, hogy még nagyobb erővel rázzam kezét, vagy simítsam végig arcát, miközben kétségbeesve szólítgattam. De hiába.
- Hívjon már valaki egy kibaszott mentőt!! - Kiabáltam önkívületi állapotban egy pillanatra sem elfordítva fejemet Zayn-től.
Ekkor megláttam, amitől a lélegzetem elakadt. A hasánál a pólón átszivárgott a vér. Rengeteg vér. Zayn vére!
Leszarva, hogy mennyien látják levettem a pólómat, hogy az anyagot a sebre szorítsam, ezzel kissé megpróbálva elállítani a vérzést.
- Jöjjön már a mentő, kérem - sírtam. Már semmit nem láttam szaporán hulló könnyeimtől. A kezeim remegtek. Vagy az erőtől, amit kifejtettem vagy a félelemtől, ami szaggatott belülről.
Nem tudtam mennyi idő telt el, csak azt éreztem, hogy egy kabátot tesznek meztelen vállamra, hogy eltakarják a nézők elől a melltartómat.
Úgy éreztem, mintha most indult volna csak el a körülöttem tomboló élet. Újra hallottam a hangokat, de nem láttam az embereket, akiktől a hangfoszlányok eljutottak hozzám. Képtelen voltam levenni a szemem Zayn-ről. Akit most két mentős áll körbe. Először megvizsgálták, majd lélegeztető maszkot tettek arcára és az ággyal együtt betolták a mentőbe. A vállamat átkarolta valaki és így késztette megdermedt testemet gyors léptekre. Összeszedtem magam. Zayn számára talán most minden perc számít. Nem várhat rám a mentő! Nem törődve az engem ölelő mentőssel futni kezdtem. A mentőig meg sem álltam.
Beugrottam a mentőbe. A mentős férfi rögtön követett. Bezárta a mentő ajtaját majd hangos vijjogással elindultunk. Ha vijjog, akkor sürgős. Akkor Zayn nincs jól.
Két mentős továbbra is vele foglalkozott. Láttam a mentősök száján, hogy mondanak valamit, de nem hallottam. Zúgott a fülem, éreztem, hogy egész testemben remegek.
A mentős, aki rám tette kabátját, leült mellém. Kedvesen újra átölelte a vállam. Nagy nehezen elvettem tekintetem Zayn-ről, hogy a mentősre nézzek. Arra a férfira, aki kissé szomorkásan, de kedvesen mosolygott rám. Aki az elejétől foglalkozott velem.
- Re-rendbe jön? - Kérdeztem félelemtől remegve. Rettegtem a válaszától, de tudnom kellett.
- Biztosan nem mondhatunk semmit. A hasi lövést többnyire túlélik, de nem tudhatjuk milyen létfontosságú szervek károsodtak, vagy a golyó ért-e egyáltalán fontos szervet.
- És ha...ha ért?
A férfi lehajtotta fejét egy pillanatra. Ebből már tudtam a választ.
Újra zokogásban törtem ki. A férfi mellkasába szorítottam fejem, kapaszkodót keresve, hogy ne essek apró kicsi darabokra.
- Kérem. Kérem mentsék meg őt - sírtam. Zokogtam. Éreztem, hogy a még mindig idegen férfi simogatja a hátamat.
- Megteszünk mindent. Ígérem - hallottam a suttogó választ.

Nem telt sok időbe, hogy megérkezzünk a kórházba. Kiugrottam a mentőből és elálltam az útból, hogy Zayn-t minél előbb betolhassák és ellássák. Már ott várt minket két nővérke és egy orvos. A mentősök rögtön elhadarták Zayn állapotát az orvosnak, hogy kellőképpen tájékoztassák az állapotáról.
- Sürgősen meg kell műteni! Életveszélyben lehet! - Hallottam meg az orvos hangját. Hirtelen megtorpantam.
Életveszélyben... A fájdalom nehéz mázsaként esett rám. De gyorsan magamhoz tértem és a már tőlem messzebb rohanó egészségügyi dolgozók után rohantam. Az ágyhoz érve megfogtam Zayn kezét.
- Jól leszel, szerelmem! Minden rendben lesz. Csak ne add fel. Kérlek! - Súgtam, miközben rohanás közben sikerült végigsimítanom lélegeztető maszkos arcán.
- Szeretlek, Zayn Malik! - súgtam, majd egy gyors csókot nyomtam szájára. Az orvos rám szólt, hogy én ennél tovább már nem mehetek. Reszkető szívvel megálltam és néztem, amíg a kétszárnyas ajtó el nem rejtette őket a szemem elől.
Erőtlenül roskadtam le a hozzám legközelebbi székre. Nem vagyok vallásos. Sosem jártam templomba, csak ha temetés vagy más családi szertartás volt ott. De mindig is hittem istenben, de legfőképpen az őrangyalokban hiszek. Fohászkodtam Istenhez és Zayn őrangyalához is, hogy ne engedje őt elmenni innen. Nekem még szükségem van rá. Még jó sokáig szükségem van a közelségére. Az ölelésére, a csábító mosolyára és a gyönyörű, étcsokoládé csillogásra. Én nélküle nem bírnám. Nem tudnám magam túltenni rajta. Ha elveszteném, azzal saját magamat is elveszíteném. Az életemnél is jobban szeretem őt. Senki nem veheti el tőlem!
Aztán bevillant az agyamba a kép. Az a szőke hajkorona, ami örökre beleégette magát az agyamba.
- Perrie! - Mondtam ki hangosan. A düh fellobban testemben. Az a hülye ribanc! Felpattantam a székről azzal, hogy megkeresem és minden egyes szőke hajtincsét egyesével tépjem ki, miközben leosztok neki néhány istenesen erős pofont.
De aztán megálltam. Nem hagyhatom itt Zayn-t. Nem vagyok bent vele a műtőben, de így legalább a közelében vagyok.
Dühtől remegő kezemmel kihalásztam nadrágzsebemből a telefonomat. Megkerestem Andrew számát, majd rögtön tárcsáztam.
- Andrew! Selena vagyok! - Hangom higgadtan csengett, ami eléggé meglepett. - Zayn-t - nyeltem egyet. Ennyit a higgadtságról. Hangom remegett, ahogy tovább folytattam - Zayn-t  Perrie lelőtte. Perrie Erwards.
- Igen, tudom - sóhajtott fel szomorúan Andrew. - De emiatt ne aggódj, Selena. Még akkor elkapták a biztonsági őrök és átadták nekünk. Rács mögött van.
Nem szóltam semmit. Azt hittem, hogy elönt egy kis megnyugvás, de nem így történt. Pedig kellett volna. Örülnöm kellett volna, hogy ott van, ahol lennie kell. De képtelen voltam örömet érezni.
- Hogy van? - Hangzott fel a feszült kérdés a vonal túlsó oldalán.
A kérdés újra előcsalogatta könnyeimet. Nem értem miért sírok. Hiszen Zayn még él! Lélegzik! Örülnöm kéne. Ezért is.
- Nem jól - súgtam.

Sziasztok babák! ♥ 
Sok hozzáfűzni valóm nincs a részhez. Talán annyi, hogy elég rövid lett. De attól remélem még tetszeni fog Nektek! 
Remélem jól vagytok és kiélvezitek a nyár minden percét, még ebben a fullasztó melegben is megpróbáljátok a legjobbat kihozni belőle. :D ;D 

Nagy ölelés, Kata